Meseföldrajz

Matesz Krisztina kérdései, doktori disszertációjához

Mi a véleménye a mese fejlődés-lélektani szerepéről?

Szerintem a mese egyfajta lelki, szellemi táplálék a legkisebbeknek. Építész vagyok, tanult szakmám szerint statikus mérnök, így a mese mibenlétével, fejlődés-lélektani szerepével kapcsolatban csak ösztönös megérzéseimre támaszkodom. Mindenképpen úgy érzem – anyaként is így tapasztalom –, hogy a mese egy fogódzó, kapaszkodó a kisgyermek életében. Biztonságot ad, megnyugtat, elringat. Az esti mese szerepe jóval fontosabb annál, minthogy folytassunk egy történetet, a rendszeres esti meseolvasás a megnyugvásról, összebújásról, csendesen, figyelmesen együtt töltött percekről, szeretetről, biztonságérzetről szól. A mese sok olyan kérdésre ad választ, ami a legkisebbeket érdekli, foglalkoztatja, olykor nyomasztja. gyakran a kérdést sem tudják a legkisebbek megfogalmazni, de a mese sokszor választ ad kérdés nélkül is.

Ön szerint az utazások, a hallott történetek segítenek-e abban, hogy a legkisebbek úgy „tanuljanak” földrajzot, hogy azt észre sem veszik?

Igen, természetesen. Nincs jobb tanulás, mint amit észre sem vesz a kisgyermek. Így tanulják meg az élet számtalan fontos feladatát is. Nincs is talán jobb példa erre, mint a Tüskevár. Mire elolvassa a gyermek, magába szívja a Kis-Balaton minden rejtélyét.

A Balaton engem is megihletett. Balatonról szóló kis mesekönyvemben Kurutty, a béka körbeutazza a nagy tavat. Ezt a könyvet nem rajzokkal, hanem gyurmaképekkel illusztráltam, csaknem egy évig készítettem gyurmából az illusztrációkat. Nagyon jó visszajelzéseket kapott a kisgyerekes olvasóktól, sokan bebarangolták ugyanezt az útvonalat, követve a béka könyvbéli útját.

Ön szerint alkalmas-e arra a mesevilág, hogy azokból földrajzi tapasztalatokat szerezzenek a gyerekek?

Persze, mindenképpen. Nagyon izgalmas dolog, amikor a mese és a valóság keveredik. A kisgyerekek világa pontosan ugyanilyen: mindennapi életüket konkrét helyszíneken, konkrét szabályok szerint élik, óvodába járnak, orvoshoz mennek, kirándulnak, stb., ugyanakkor a gyermekléleknek még szárnyai vannak, a kisgyermek bármit elképzelhetőnek vél. Természetesnek és magától értetődőnek veszi, hogy Kisvakond süteményt süt, hogy Boribon hóembert épít, hogy Babóca biciklire ül, a mesevilág kedves és szeretetteljes figurái a kisgyermek számára élő, valós lények. Amikor ez a két világ keveredik, a mesefigurák valós helyszínekre kerülnek, akkor a kisgyerek észrevétlenül magába szívja ezeket az információkat. Például amikor arról olvasunk, hogy Kisvakond délre utazik, a képeken pálmafák vannak, amikor Hollandiában jár, akkor minden csupa tulipán, amikor a sarkvidéken, minden csupa jég, és a gyermek mindezt észrevétlenül megtanulja… Számtalan régi és új mese játszódik valós helyszíneken. A kicsik nagyon örülnek, ha eljutnak egy-egy mesében megismert helyszínre. Ez nem csak a legkisebbekre vonatkozik, kamaszok, sőt felnőttek is örülnek, ha eljutnak egy olyan helyszínre, amiről egy jó könyvben olvastak korábban.

Mennyire tudatos a helyszínválasztás és annak ábrázolása (leírása és képi megjelenítése) az Ön által írott mesékben?

Csak részben tudatos. Olyan helyszínekről írtam, írok meséimben, amik számomra fontosak, amihez kötődöm valamilyen szép élménnyel. De figyelni szoktam arra, hogy az ország minden részéről vegyesen válogassak helyszínt. A kisgyerekes családok szeretnek kirándulni, sok kedves levelet kapok arról, hogy könyveimből az Olvasók kirándulás-ötletet tudnak meríteni. Örülök ennek. Nem csak meséimről, verseimről is kaptam hasonló visszajelzést: „A Nemeshanyi Vízimalomból üdvözletet hozok Önnek, akad olyan látogató, aki a Zakatolóban szereplő vers miatt látogatott el a malomhoz!”

Nem csak magyarországi kedves levelek érkeznek, hadd idézzek egy nemrég érkezett levélből: „Egy kis alpesi városból írok Önnek, nagy tisztelettel és szeretettel. Csak gratulálni tudok Önnek ezekért a történetekért és rajzokért és csak köszönetet tudok mondani, hiszen ezzel a gyerekeink kicsit megismerik Magyarországot, a magyar tájakat, sőt az otthoni étkeket (grízes tészta, bundás kenyér, borsófőzelék...). Nincs más kötet "gyereknyelven", ami ilyen életközelien, ugyanakkor játékosan szól a mai mindennapi életről. Fantasztikus!”

Mi alapján választotta ki azokat a helyszíneket, amelyeket könyveiben bemutat a gyerekeknek?

Személyes élmények alapján. Az Anna, Peti és Gergő történeteket mind megtörtént események ihlették, valóban bebarangoltuk ezeket a helyszíneket. A Hoppla-könyv kicsit más, ezt az Alexandra kiadó felkérésére írtam. 2010-ben Pécs volt Európa Kulturális Fővárosa, ebből az alkalomból született a könyv. Nagyon élveztem minden részletét, ez a könyv építészként számomra egy igazi örömmunka volt. Számtalan szép levelet kapok ezzel a könyvvel kapcsolatban is, sokan kérdezik, lesz-e folytatás, mi lesz a következő bemutatott város. „Szeretnék gratulálni a Hoppla nyuszis könyvhöz! Imádjuk a könyvet, és mint nagy világ- és országjárók, különösen örülnénk, ha Hoppla más városba is ellátogatna.”

Tervezem a folytatást, de még nem tudom, hova utazik majd Hoppla és barátai. Eger, Kőszeg, Sopron, Győr, Szeged, Veszprém, Esztergom és Tihany foglalkoztat leginkább. De egy ilyen könyv rendkívül munkaigényes, a Pécsről szóló könyvet egy egész éven át rajzoltam, számtalan végigrajzolt éjszaka van mögötte. A rajzokból később kiállítás is nyílt a Fuga Építészeti Centrumban, amit Lázár Antal, egykori diploma-konzulensem, Kossuth és Ybl-díjas építész nyitott meg.

Tapasztalatai alapján ezekből mennyi raktározódik el a gyerekekben, és képesek-e arra, hogy a későbbiekben ezeket az információkat „előhívják”?

Igen, szerintem képesek. A mesék elraktározódnak, észrevétlenül beivódnak a kisgyerek lelkébe. Én magam is így vagyok a kedvenc meséimmel. Nekem a Moha és Páfrány volt a kedvenc mesém, meghatározó színfoltja a gyerekéveimnek, most is jól emlékszem rá. Más mesékből is van néhány jelenet, ami kitörölhetetlenül megmaradt az emlékeimben, pl. a Jamie és a csodalámpa című rajzfilm elejét imádtam, amikor Jamie a spirál csúszdán csúszik le…. Ugyanígy elraktározódnak a földrajzi információk is. Pl. Kisvakond Afrikában játszódó meséjéből pontosan tudjuk, hogy arrafelé pálmafák nőnek, és banán csüng rajtuk…

Az épületekről készült rajzok, megjelenített helyszínek alapján képesek-e párhuzamot vonni a gyerekek a valós térben előforduló és a történetekben megjelenő épületek között?

Hogyne, sokkal jobban, mint a felnőttek. Az én rajzaim végtelenül egyszerűek, olyanok, mint egy gyerekrajz, a legkisebbek ezért érzik magukénak, olyan, mintha ők maguk rajzolták volna. Egy-egy épületre a kép alapján pontosan és egyértelműek ráismernek, hiszen ők is hasonlóan rajzolnák le.

A legnagyobb számban talán a keszthelyi Festetics Kastéllyal kapcsolatban kaptam levelet az olvasóktól. Ez a mese sok családot bírt rá, hogy ellátogasson a kastélyba. Végtelenül kedves úti beszámolókat, fotókat, kirándulásélményeket osztanak meg velem a szülők, mindig hatalmas örömmel olvasom. A legkisebbeket örömmel tölti el, hogy „élőben” is láthatják a rajzban megismert helyszínt. Nagyon szeretem Keszthelyt, örülök, ha sokan felkeresik ezt a szép kis várost

Milyen technikával készíti építészeti illusztrációit?

Mindig szabadkézzel rajzolok, minden illusztrációm kézzel rajzolt grafika. Amikor a rajz készen van, beszkennelem, a számítógépet csak színezésre használom. A színezésen túl a számítógépes programok sok mindent megkönnyítenek. Ma már könnyebb javítani, módosítani a rajzon, mint régen, amikor még az építészirodákban borotvapengével kapargattuk le a pauszpapírról a javítandó részletet. És persze mindig kiszakadt...

Melyik épületrajzán dolgozott legtöbbet, leghosszabban?

Több olyan meseillusztrációm is van, amin kifejezetten sokáig dolgoztam. A legmunkásabb talán a keszthelyi Festetics Kastély termeinek végigrajzolása volt. Ez határozottan nagy munka volt, minden részletre odafigyeltem: milyen a tapéta, milyen kép van a falon, milyen szobor áll a kandalló előtt, milyen a párkányzat stb.

Sok munkát és időt igényelt a Parlament oldalhomlokzatának rajza is, sokat dolgoztam a pécsi tetőkön, vagy a pécsi Nemzeti Színház, és a pécsi Városháza rajzán. A Hoppla könyvben alaprajzban is láttattam néhány helyszínt, pl. a Sétatéri szökőkút így volt a leglátványosabb. Ez is nagyon időigényes rajz volt, de nagyon élveztem. Csodás érzés mesébe önteni az építészetet.

Nyilván más stílusban rajzolt építészként, és máshogyan meseíróként. Mi a különbség?

Kányádi Sándor bácsi mondta egyszer, hogy a vers és a gyerekvers között az a különbség, ami egy szék és egy kisszék között. A mester ugyanúgy készíti el a gyermeknek szánt széket is, de valahogy mégis nagyobb gonddal, több díszítéssel, színesebbre festi, szépítgeti. Ugyanezt érzem a meseillusztrációk kapcsán is, ennél szebb hasonlatot nem is tudnék mondani. Én is nagyobb gonddal rajzolom a szentendrei tetőket, a Halászbástyát, a Veszprémi viaduktot, ha mesekönyvbe készül a rajz. A gyerekeknek szóló rajznak olyannak kell lenni, hogy a kisgyermek érdekesnek találja, megértse, lekösse a figyelmét, és megérintse a lelkét. Az én könyveim a legkisebb korosztálynak szólnak, ők még nem tudnak olvasni, a hangsúly a rajzon van. Minél egyszerűbb a rajz, annál jobb. Néhány vonallal a legmélyebb érzéseket is ki lehet fejezni.

Építészként sokat kísérleteztem a különböző rajzi stílusokon. Frank Lloyd Wright egyik épületét egyszer végigrajzoltam kísérletképpen golyóstollal, grafittal, színes ceruzával, akvarellel, temperával és tustollal. Érdekes feladat volt. De a kedvencem a grafitceruza maradt ezután is. A diplomatervem volt a legélvezetesebb rajzi munkám: grafittal készítettem, Svédországban terveztem egy tóparti panziót. Diplomadíjat nyertem vele, a Főpolgármesteri Hivatal elismerését. Ösztöndíjasként fél évet tanulhattam a Lundi Építészkaron, nagy élmény volt, nagy hatással volt rám Sigurd Lewerentz építészete.

Mit jelent Önnek az építész szakma?

Az építészet egy érdekes szakma, egyrészt művészet, másrészt reáltudomány. Rajzi, művészi, kreatív tehetséget, alkotóvágyat igényel, másrészt a reáltárgyak tudását is megkívánja. Én nagyon szerettem a statikát, egyik kedvenc tárgyam volt az egyetemen. Doktoranduszként is dolgoztam a Szilárdságtan Tanszéken, nagyszerű tanároktól tanulhattam, szeretettel és hálával emlékszem rájuk. A másik kedvenc területem az építészettörténet volt. Ezen a tanszéken készítettem komplex tervemet, Szalai András és Pazár Bélairányítása alatt, ez volt a másik kedvenc munkám, egy keszthelyi templomrekonstrukciót terveztem. Ezért a tervért két díjat is átvehettem, a Magyar Építész Kamaráét, és a Középületépítő Rt különdíját.

És végül mennyire fontos az Ön szerint, hogy a gyerekkel tudatosan kialakított szemüvegen keresztül látassuk a környezetüket?

A gyerek utánzással tanul. A legkisebbek életében a szülő, a nagytestvér, az óvónő, a tanítónő az első példa, az első kapaszkodó. Természetesen részben az ő szemükön át látják a világot, de már a legkisebbeknek is megvan a maguk saját elképzelése a világról, nyitottak és érdeklődőek, minden kisgyerek más és más, ha szemüveget tartunk eléjük, akkor is mást és mást látnak benne. A szülők természetesen mutatnak egyfajta utat gyermeküknek, de minden gyermek külön egyéniség. A pedagógusok felelőssége – ahogyan a szülőké is – rendkívül nagy, végtelenül meg kell becsülni az óvónőket, dajkákat és tanítókat, mert az ő nevelésük alapozza meg a felnőttkort. Az ő nevelésük egyfajta szellemi, lelki indulótőke a gyermek életében. A pedagógusok nem csak tananyagot tanítanak, nem csak képességet fejlesztenek, hanem emberségre, együttélésre, segítségnyújtásra, konfliktuskezelésre, számtalan fontos (tananyagnál jóval fontosabb) dologra okítják a kicsiket.