Bartos Erika mesélt a KézenFogva Alapítványnak elfogadásról, szívmelengető találkozásairól és legújabb munkáiról.

Az írónő Őrangyal című új mesekönyve áprilisban jelenik meg, melyben négy mese olvasható fogyatékos, speciális igényű gyerekek mindennapjairól, az ő történeteiken keresztül az elfogadásról, együttélésről, egymás segítéséről. A Bogyó és Babóca rajongók a Könyvhéten ismerkedhetnek meg egy nagyalakú foglalkoztató-könyvvel, amiben tengernyi feladat, fejtörő, kifestő mellett tíz új mesét is olvashatunk a legkisebbeknek.

Sorozatunkban ismert emberek véleményére vagyunk kíváncsiak: ők vajon mit gondolnak a fogyatékos emberek helyzetéről, lehetőségeiről? Minden vélemény hozzátesz valamit a megoldáshoz, ötletet ad, felhívja a figyelmet egy problémára vagy információval gazdagít.

"Sérültnek születni, azzá válni lehet feladat, áldás, szerencsétlenség, kiváltság, átok. S hogy melyik, az az adott sérültet körülvevő embereken, a családon és a társadalmon múlik." (Böszörményi Gyula)

KF: Erika mit gondol a fenti idézetről?

B.E.: Mélyen egyetértek Böszörményi Gyula soraival. Ennél szebben, érzékenyebben, bölcsebben nem is lehetne megfogalmazni azt a furcsa paradoxont, hogy egy sérült vagy speciális igényű ember egyrészről sok nehézséggel küzd, másrészről az élet több területén olyan értékeket képvisel, amivel embertársait pozitív érzelmekre készteti. Ha a társadalomban megvan a befogadásra, elfogadásra való szándék, akkor a sérült embertárs észrevétlenül számtalan erényre megtaníthatja környezetét, empátiára, segítőkészségre, együttérzésre. Tapasztalataim szerint sérült társainknak nem sajnálatra, hanem elfogadásra, azonos és természetes bánásmódra van szükségük.

KF: A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy befogadó társadalomért, melyben a fogyatékos emberek képesek méltósággal élni a mindennapjaikat. Önnek milyen tapasztalatai vannak a  fogyatékos emberek boldogulásáról? Van esetleg személyes érintettsége?

B.E.: Személyes érintettségem nincs, de rendszeresen tartok meseprogramot különböző speciális igényű kisgyermekek zárt közösségeiben: autista gyerekek óvodájában, értelmileg sérült gyerekek között, a Pető Intézetben, a Down Egyesület Játszóházában, és több különleges fejlesztést igénylő gyermekcsoportban. Ezek a programok mindig mélyen megérintenek engem, újra és újra sokat tanulok ezekből a találkozókból. A meseprogramjaimat épp úgy állítom össze, mint egy könyvtári vagy egyéb nyilvános program esetében, nem teszek különbséget, a gyerekek minden közösségben egyformán nyitottak a mesékre.

Számomra a legfelemelőbb, hogy azok a kisgyermekek, akiknek valamely érzékük sérült, mozgásukban, látásukban, hallásukban, vagy egyéb területen hiányossággal küzdenek, mindig csodálatosan megtalálják a módját annak, miként fejezzék ki magukat más lehetőségeket keresve. Szívmelengető tapasztalatok sokaságát gyűjtöttem e téren: aki nem lát, egy-egy érintéssel, aki nem hall, akár a tekintetével is képes kommunikálni. Engem végtelen tapintatra és szeretetre tanítanak ezek a találkozók, a gyerekek és a gyógypedagógusok.