2020 Bogyó és Babóca kezdetei

INTERJÚ BARTOS ERIKÁVAL

a Bogyó és Babóca 4. ‒ TÜNDÉRKÁRTYÁK című mozifilm bemutatója alkalmából

Hogyan indult a sorozat?

2003-ban született meg a fejemben Bogyó és Babóca. Olyan mesehősöket szerettem volna megformálni, akik kedvesek a gyerekek szívének, könnyedén találkozhatnak velük a természetben, a katicabogár és a csiga épp megfelelt ennek. Az első rajzokat egy kockás füzetbe rajzoltam, egyáltalán nem gondoltam akkor arra, milyen utat jár majd be a sorozat.

Az első kötet megjelenése óta csaknem 16 év telt el. Mi változott? Milyen hatással volt a film a könyvre?

Változott a sorozat ismertsége, különösen a megfilmesítéssel. 2009-ben keresett fel M. Tóth Géza, a Kedd Stúdió vezetője, ekkor a sorozat már a huszadik mesénél tartott, észrevehető sikerrel. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és nemsokára megkezdődtek a rajzfilm munkálatai. Két félelmem volt a filmmel kapcsolatban: Vajon visszaadja majd ugyanazt a bájt, kisugárzást, mint a könyv? Hozzátesz majd a könyvhöz? Mindkét aggodalmam szertefoszlott az első szériánál, a film számos apró részlettel gazdagította a meséket, a mozgások karakteresebbé tették a figurákat, Pogány Judit hangja életre keltette a mesehősöket, a zene érzékenyen és lágyan követi a jeleneteket, megannyi hangulatot visszatükrözve, miközben a történetek és a rajzi világ mit sem vesztett a könyvben megszokott stílusból. A saját rajzi világomra is hatással volt a film: a finom természeti hátterek észrevétlenül átszűrődtek a könyveimbe, a látószögek váltakozását mértékkel, de beleépítettem a képi világomba. Amikor új Bogyó és Babóca mesét írok, gondolataimban ma már filmen is leperegnek a jelenetek. Ilyen volt pl. a Szélmalom meséje, amit előre éreztem, hogy nagyszerű lesz filmen, vagy az Óriáskerék. Ilyen a Csillaghajó is, ami álomszép lett filmen, 2020 végén jelenik majd meg DVD-n, a mozifilm kiegészítéseként. Szerencsés vagyok, több mint egy évtizede dolgozunk együtt összhangban, egymást inspirálva. Jobb filmes partnert el sem tudnék képzelni.

Nem változott azonban az alkotói folyamatom, ma is épp úgy készítek egy-egy új Bogyó és Babóca könyvet, mint egykor. Először kitalálom a történetet és a forgatókönyvet, aztán megrajzolom a képeket, megírom a szöveget, majd összeillesztem a kettőt, és addig csiszolom, míg a szöveg és a kép tökéletes egységet nem képez. Ma már digitális rajztáblát használok, de épp úgy szabadkézzel rajzolok, mint régen. Szeretek grafittal is alkotni aprólékos grafikákat, az építészeti metszeteket legszívesebben tustollal készítem, de a mesekönyveimben a gyerekrajzhoz hasonló illusztrációt éreztem a legmegfelelőbbnek, számomra a gyereklélek áll a fókuszban.

Tudatosan készül az ember meseírónak?

 Nem, dehogy, hosszú út vezetett idáig, sok-sok létrafokkal. Régen óvónő akartam lenni, majd az építész pályát választottam, mert szerettem a rajzot, a matematikát, geometriát. Amikor első éves egyetemista voltam a BME Építészmérnöki Karán, Dobó Mártonnál tanulhattam rajzot, aki azt mondta, hogy olyan kört rajzolok, mintha beépített körző volna a kezemben. Sokat köszönhetek a BME-n töltött éveknek, az építész szakma csak jót adott nekem. Az építészet ötvözi a reáltudományok precizitását és az alkotóművészet szabadságát, akárcsak a mesekönyvírás, hiszen egy könyvet létrehozni egyszerre szárnyaló alkotómunka és pontosságot igénylő feladat. A Bogyó és Babóca könyvek sikeréhez kellett egy megbízható, hozzáértő könyves partner is, a Pozsonyi Pagony Kiadónak mindig hálás leszek a kezdeti bizalomért, amivel 2004-ben a sorozatot felkarolták, elindították.

Milyen emlékek kötődnek a Bogyó és Babóca sorozat kezdeteihez?

Sok szép élmény jut eszembe, leginkább a bábozások. Az első kötetek megjelenésekor megvarrtam a sorozat szereplőinek kesztyűbábjait kinőtt rugdalózókból, maradék anyagokból. A szomszédos közértben kaptunk kartondobozokat, ebből festettem meg a szereplők házait, a közeli építkezésen pedig adtak egy hungarocell szigetelőtáblát, ebből készítettem el a szivárványt. A bábműsor egyszerű volt, egy letakart vasalódeszka mögé bújtunk, és onnan játszottunk el a férjemmel 3-4 történetet az ország számtalan pontján. Sokat bosszankodtunk és sokat nevettünk, már az elindulás is kihívás volt, le kellett cipelnünk a sok bábot, házat, díszletet egy lift nélküli társasház harmadik emeletéről. A legmeghatóbb rész az előadás vége volt, ma is jól emlékszem rá, milyen csodálatos érzés volt kijönni a bábparaván mögül, leguggolni az ölelő gyereksereg közé, körbeadni a bábokat a nyújtózó gyerekkezekbe.

A legnagyobb sikert mindig a Barlangi Pók aratta, őt piros selyemből varrtam, és ráerősítettem egy rúdra. Ezek felemelő találkozások voltak, a pályám legszebb része. Lehetetlen összeszámolni azt a sok gyerekrajzot, kedves alkotást, amit a kis olvasóimtól kaptam szerte az országban, azokat a csodaszép leveleket, amiket szülők, nagyszülők, óvónők küldtek, azt a sokféle jelzést, köszönetet, jóindulatot, együttérzést, boldog pillanatot, amit a könyveimet szerető családok nyújtottak nekem. Ma is sokfelé tartok gyerekprogramot, de – a nagy díszletigény, bonyolult cipekedés miatt – már nem bábozom, inkább mesélek.

Igyekszem visszaadni az olvasóknak abból a sok jóból, amit kaptam tőlük. Több évvel ezelőtt beindítottam egy karitatív kezdeményezést Bogyó és Babóca segít címmel. Évente kétszer, gyereknapon és karácsonykor könyv és játékcsomagokat sorsolok ki a jelentkező óvodák között. Magam csomagolom és postázom a küldeményeket, ennek mostanra szép hagyománya lett. Nekem is öröm, és a visszajelzések alapján az óvodáknak is.

A Bogyó és Babóca animációs sorozat több nemzetközi díjat is kapott. Milyen elismerésre a legbüszkébb?

Számomra a gyerekek szeretete jelenti az igazi elismerést. Minden meseprogram feltöltődés számomra. Tartottam már meseprogramot kicsi faluban, tanyavilágban, hatalmas befogadóképességű elegáns helyszínen, óvodában, könyvtárban, művelődési házban, templomban, sátorban, meséltem már az ország megannyi településén, határon túli magyar vidékeken, Erdélyben, Szlovákiában, Szerbiában, Törökországban, Svédországban, Angliában, Belgiumban is, de mindenhol ugyanazt éreztem: a gyereklélek mindenütt egyforma, számomra mindegyik találkozás ugyanolyan szép. A gyerekek a szívükkel látnak, a török, svéd, angol, japán gyerekek ugyanúgy mosollyal felelnek a mosolyra, mint a magyarok. A legkisebbek mindenütt nyitottak, kíváncsiak, fogékonyak, szeretetre éhesek. Ők mutatják meg nekünk a valódi értékeket, általuk nyer új értelmet az életünk. Amikor szülők leszünk, újjászületünk mi magunk is.

Mindig a lehető legnagyobb komolysággal szóltam a legkisebbekhez. A kisgyerek csak akkor zárja a szívébe a mesét, ha érti, ha érzi, hogy hozzá szól. Mindig igyekeztem megfelelő hangon szólni, a legkisebbek nyelvi eszköztárát használva, az ő mindennapi életük rezdüléseit feldolgozva. Bogyó és Babóca meséim mindig egy alapkonfliktus köré épülnek, amit a szereplők összefogással oldanak meg, baráti közösséget alkotva. A konfliktus fontos, az agressziót azonban mindvégig tudatosan kerültem. Műveimben sosincs agresszió, bántalmazás, megfélemlítés, ezek távol állnak tőlem.

Mik a tervei a jövőre? Merre halad majd a sorozat útja?

 Ma a Bogyó és Babóca sorozat már egy tág univerzumot alkot, de számomra ugyanazt a kedves világot jelenti, mint a kezdetekben. A mesekönyves pálya mozgatórugója az ihlet, az egyedi ötlet, a gyereklélekre nyitott rezonancia, az óvodás korosztállyal való összhang, szimbiózis, ami mindenképpen belülről fakad, ezt nem lehet máshonnan meríteni, vagy iskolapadból tanulni. Érdekes paradoxon ez, engem sosem motivált a siker, számtalan nagyszerű megkeresést utasítottam vissza, mert úgy éreztem, hogy nem harmonizál a sorozat lelkiségével. Amit azonban elvállalok, ott mindent megteszek, minden részletet magam tervezek és készítek el, mind a társasjátékok, a diafilmek, a Zsolnay étkészlet, vagy a színpadi feldolgozások esetén. Épp ez az aprólékos, odafigyeléssel teli munka adja meg a sorozat sikerének töretlenségét. A külföldi kiadások lehetőségeit sosem kerestem, a lehetőségek találtak rám. Van olyan ország, ahol a film erősítette a könyvet, de van olyan is, ahol a könyv szép sikereket ér el, de a filmet nem vetítik. Sosem szőttem nagy terveket, mindig csak a következő lépésre figyelek, ahogyan Utcaseprő Beppo mondja a Momóban (Michael Ende): „Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő söprűvonásra… Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát.”  

Kinek ad a véleményére? Kitől fogad el szakmai tanácsot?

Elsősorban Marék Veronika meglátásaiban bízom. Egyszer, úgy 6-8 éve épp a Csészényi Kávézóban ültünk, ott javasolta nekem, hogy fejtsem ki bővebben a mellékszereplők jellemeit, ne csak a főszereplők legyenek hangsúlyosak. Ezt komolyan is vettem, sokat dolgoztam ezen, így nyerte el lépésről lépésre Pihe az érzékeny, félénk vonásait, Baltazár és Vendel lett a két örök civakodó, Ugri talpraesett szerepet kapott, Döme mindent megszerel, Gömbi pedig a kistestvér szerepét tölti be. Később belépett a sorozatba a néma Csillaglány, aki egy érzékenyítő szereplő. Nemegyszer hallottam már, hogy a családok a Csillaglány figuráját az elmúlás szimbólumának tekintik, eltávozott szeretteink úgy tűnnek el az égen, ahogyan a Csillaglány felrepül rejtelmesen a csillagházzal. Megjelent a Holdbogár is, akinek kerekesszéket fabrikálnak a többiek, de gyenge lábai ellenére semmiképp sem kiszolgáltatott szereplő, sokkal inkább az önállóságot testesíti meg.

És a szerző mit szeret legjobban a saját sorozatában?

A szereplőket és természetesen a házakat! Ezen a ponton az építész végzettségemet talán le sem tudnám tagadni, akkora boldogsággal formálom meg az újabb és újabb szereplők házait. A 17 év folyamán csaknem 30 különböző házat találtam ki, mindegyik a lakója karakteréhez igazodik. Vannak kedvenceim is: Vendel, Baltazár, Pihe, a Százlábú, és a két „égi” szereplő, a Csillaglány és a Holdbogár háza.

A történetek szövését is nagyon élvezem, ugyanolyan gördülékenyen születnek a mesék a fejemben és a rajzasztalon ma is, mint a legelső kötetnél, 17 éve. A hamarosan megjelenő hónapos mesekönyvet minden eddiginél jobban imádom, minden hónapra külön történetet írtam, beleszőttem a természet változásait, mikor melyik virág nyílik, milyen gyümölcs érik…

Elkészült a Bogyó és Babóca rajzfilm negyedik évada is, erre még nem volt példa a hazai rajzfilmgyártásban. Milyen érzés, hogy a kockás papírra rajzolt ábrából eljutott idáig a sorozat?

Néha úgy érzem, fel sem fogom, milyen csodálatos dolog adatott meg nekem: az alkotómunka öröme, a legkisebbek szeretete, az ihlet kifogyhatatlansága. Tavaly, amikor tönkrement a számítógépem, és a winchesterről hirtelen eltűntek az adatok, akkor belegondoltam, micsoda munka van ebben a sorozatban, és az elmúlt 17 évben! Pótolhatatlan veszteség volna nekem, ha a sok év kézirata eltűnne. De a probléma megoldódott, a gépet helyrehozták, én pedig megtanultam, hogy a biztonsági mentést komolyan kell venni! A mindennapjaim békések, egyszerűek, néha pedig rácsodálkozom és megmosolygom, hogy a sorozat rám is hatást gyakorolt: ha katicabogarat látok, akkor nyomban asszociálok Babócára, ha szarvasbogárral találkozom, Vendelt látom benne. :)

(Az interjú a KEDD Animációs Stúdióban készült.)

Eredei megjelenés: https://www.manoprogram.hu/86-interview/2526-interju-bartos-erikaval-a-bogyo-es-baboca-4-tunderkartyak-cimu-mozifilm-bemutatoja-alkalmabol