A segítő könyvekről

13+1 KÉRDÉS BARTOS ERIKÁHOZ GYEREKIRODALOMRÓL ÉS KEVÉSSÉ ISMERT SEGÍTŐ KÖNYVEIRŐL (2025)
interjú egy diplomázó hallgató szakdolgozatához

1. Hogyan kezdődött a meseírói útja, gyerekkorában is voltak ilyen tervei?

Gyerekkoromban óvónő szerettem volna lenni. Azt gondolom, hogy a legkisebbek világa olyan tiszta, olyan természetes, hogy abból nagyon sokat tanulhat a felnőtt. Nem véletlen, hogy ha felnőttek társaságában megjelenik egy kisgyerek, azonnal oldódik a hangulat, azonnal vidámabb a légkör. Szintén nem véletlen, hogy a legtöbb felnőtt automatikusan elmosolyodik, ha kisgyereket, babát lát. Ez a szeretetteljes, ártatlan világ mindig vonzott engem. Amikor végül a gimnázium után pályaválasztás elé kerültem, mégis a BME Építészmérnöki Karát választottam, mert a mérnöki tudományok lenyűgöznek. Az építészet ráadásul több olyan tudományt vegyít, amelyek közel állnak hozzám. Fontos a matematika-, a fizika-, a statikatudás, de épp oly fontos a rajzkészség és a művészi ambíció. Sokoldalú, izgalmas, élvezetes szakma, ma is imádom. A diploma után több építész stúdióban is dolgoztam, és ma is tartom a kapcsolatot egykori tanáraimmal vagy szakmatársaimmal. Amikor azonban anya lettem, GYES-re kerültem, akkor az építészpályát kicsit félretettem, és a GYES időszaka alatt meséket kezdtem írni és rajzolni eleinte csak saját gyermekeim részére. Végül ebből született a könyves utam. Így a gyerekvilághoz való visszatérés számomra nem pályaváltás, hanem visszatérés az eredeti terveimhez. Nem lettem ugyan óvónő, de mégis megadatott nekem, hogy a gyerekvilághoz szólhassak. Az óvónői szakmát ma is az egyik legszebb hivatásnak tartom, végtelen szeretet, odaadás, ugyanakkor jókora türelem, felelősségtudat, kitartás is kell hozzá. Nem tudok annál szebbet elképzelni, hogy az ember kisgyerekek között élheti a mindennapjait, a kicsik fiatalon tartják a lelket.

2. Így, hogy meseíró lett, a Műszaki Egyetemi tanulmányok kárba vesztek? Vagy tudja esetleg hasznosítani könyves pályáján is?

Azon szerencsések közé tartozom, akinek sikerült rátalálni arra a szakmára, ami abszolút nekem való. Számomra a meseírói út egy tökéletes kiteljesedést hozott, sosem gondoltam volna, hogy az ember ennyi örömét lelheti a munkájában. A meseírás egy adomány. Egyesül benne minden olyan szépség, amivel szívesen foglalkozom, a gyereklélek ártatlansága, szépsége, lelkesedése, optimizmusa, az alkotómunka szabadsága, de számtalan dolgot beleépíthetek ebbe a pályába a mérnöki végzettségemből is, hiszen egy könyvet megszerkeszteni, összeállítani hasonló kihívás, mint kidolgozni egy építészeti ütemtervet. Egyaránt hasznát veszem a reál és a humán tudományoknak. A reáltárgyak segítségemre vannak a könyvek méretezésénél, tervezésénél, az oldalszámok, műszaki paraméterek meghatározásánál, a humán tudományok elengedhetetlenek a szöveghez, a rajzban pedig lubickolok, az illusztrációk elkészítése okozza számomra a legnagyobb örömöt. Sokan vannak, akik százszor jobban rajzolnak nálam, mások szebben fogalmazzák a szövegeiket, az én erőm azonban az egységben van. Számomra a szöveg és a kép tökéletes egységet alkot, addig csiszolom, míg összeér. A Műszaki Egyetem nagyon sokat adott nekem, az építészeten túl innen hozom magammal a precizitást, munkabírást, időbeosztást, alaposságot, felelősségtudatot, kitartást. Személyes életemben ennél jóval többet is kaptam a Műszaki Egyetemtől: itt ismertem meg a férjemet, ma már több mint 25 éves házasok vagyunk.

3. A Bogyó és Babóca sorozat ma közös nevezője a magyar óvodáskorú gyermekeknek. Hogyan kezdődött ez a folyamat, milyen témákat szőtt bele, volt célzott üzenete esetleg?

A bölcsődés és óvodás korosztály mindennapi problémáit, témáit igyekeztem beleszőni a sorozatba. Egyszerű történetek ezek a kisgyerek számára is érthető szöveggel és rajzokkal. A Bogyó és Babóca sorozat (akárcsak a többi könyvem) a meseszövés mellett egy építészeti öröm is nekem, minden szereplőnek saját házat terveztem, lubickolok ebben a feladatban, boldogan térve vissza néhány mozzanatra az építész szakmámhoz. A Bogyó és Babóca sorozatban kiemelten fontos volt a természet értékeinek bemutatása is. Ezért választottam a szereplőket a bogárvilágból, illetve az erdők kis lényeiből. Minden gyerek látott már katicát, csigát, de akár mókust, méhecskét vagy szarvasbogarat is, ezek a figurák alkalmasak rá, hogy kötődést alakítsanak ki.

Műveim legnagyobb része konfliktusok köré épül. Egyvalamit azonban tudatosan száműzök a könyveimből: az agressziót. A meséimben szereplő konfliktusok nagy része olyasmi, ami bármelyik kisgyerekkel megeshet, amiben nincsenek nagy drámák, vagy felemelő, pátosszal megírt örömök, csak egyszerű, hétköznapi események, mindennapi konfliktusok, melyben mindenki magára ismerhet: hóemberépítés, palacsintasütés, kirándulások, betegségek, óvodakezdés. Nem kerültem a nehezebb témákat sem: meséim csúfolódást, irigységet, félelmet, alvásproblémát, bűntudatot is körbejárnak, de érzékenyebb témákat is érintettem, megjelent a néma Csillaglány, majd a kerekesszékes Holdbogár figurája is.

4. Kevesen tudják megszólítani a 0-6 éves korosztályt, vajon miben különbözik a legkisebbeknek szóló könyvek szövege, nyelvezete a nagyobbaknak szóló művekétől?

A korcsoportnak megfelelően a könyveim szövege a kisgyerek nyelvi tárházából építkezik, sok ismétléssel, hiszen ez rendkívül fontos a legkisebbeknek, lehetőség szerint kevés névmás használatával, hiszen a kisgyerek szókincse és nyelvi eszközei különböznek a felnőttől. Tudatosan kerülöm a bonyolult szavakat, a nehézkes szófordulatokat, hiszen a kis közönséget tartom szem előtt, az a célom, hogy a legkisebb olvasó is megértse a mesét. A gyerekekhez szóló nyelvezetet mindig nagyon komolyan vettem, az általam használt nyelvezet megfelelőségről számomra meggyőző visszaigazolás volt az, hogy számos szakembertől kaptam elismerő levelet, logopédiai konferenciákra is többször meghívtak, illetve  könyveimért átveehettem a rendkívül megtisztelő Magyar Nyelvőr Díjat is. A gyereknyelvet egy egészen különös, csodás világnak tartom. Nem csupán a gyereknyelv foglalkoztat, de a csecsemők és totyogók kommunikációja is, akik még nem is tudnak beszélni, mégis kifejezik magukat, a szülők megérintik minden rezdülésüket. Rendkívül találónak tartom a „Bölcsek a bölcsőben” könyv címét, melynek már az előszavával is mélyen egyetértek: „Nyissuk ki a gyermekszoba ajtaját, és lessünk be a bölcsőbe! Amit látunk, az nem más, mint maga az ártatlanság, tehetetlenség és gondolattalanság. De valójában a bölcsőben a legnagyszerűbb elme fekszik, a leghatékonyabb tanulógép, mely csak létezik az univerzumban...” Kiegészíteném azzal, hogy szerintem a kisbaba nem csupán hatékony tanuló, de páratlan tanító is, én legalábbis semmiből nem tanultam annyit az életem során, mint az anyaságból.

A gyereknyelv nem ördöngösség, csupán egyfajta többletet igényel, ami minden olyan szakmához elengedhetetlen, ahol gyerekek állnak a fókuszban. Valami olyasmi, ami nem tanulható iskolapadban: egyfajta fokozott empátia, odafigyelés, türelem, segítő szándék, elhivatottság. Ezt a többletet egy szép hasonlattal írta le Kányádi Sándor, aki sajnos már nincs közöttünk, de én még azon szerencsések közé tartozom, akik többször is találkozhattak vele. Sándor bácsi egy széket hozott példának: "Az asztalos épp olyan nagy gonddal készíti el a felnőtt székét, mint a gyerekszéket, de a gyerekszékbe egy csepp lelket is belefarag: belekarcol egy tulipánt, holdat, kisegeret, vagy akár lefesti vidám színekre." Akik gyerekekkel foglalkozó pályát választanak, nyilvánvalóan magukban hordozzák ezt a többletet.

5. Egészen kivételes az a tevékenység, amit a Segítő könyvekkel véghez vitt az elmúlt évtizedben. Felnőttek számára is nehezen érthető orvosi témák egész sorát magyarázta el újabb és újabb segítőkönyvekben a legfiatalabb korosztálynak, az érintett kis betegeknek. Hogyan születik egy ilyen könyv? Hogyan lehet ezeket a nehéz témákat feldolgozni meseszerűen?

Ez egyfajta tolmácsolás. Kicsit hasonlóan működik, mint egy idegen nyelv, amikor a tolmács németre, vagy angolra fordítja a szöveget. Ehhez tökéletesen kell ismernie az adott idegen nyelvet. A meseíró is ezt teszi, csak épp nem nyelvtudás, hanem egyfajta érzék, gyermeki érzékenység szükséges hozzá. Ez mindig egy szép kihívás, és mindig örülök, ha sikerül átadnom valamit a legkisebbeknek, hiszen a kisgyerek bármit megért, ha az ő nyelvén mondjuk. Fokozottan igaz mindez akkor, amikor egy bonyolult orvosi témát kell gyereknyelvre fordítanom. Ezt teszem a „Segítő könyveimben”, melyekben súlyos gyermekbetegségeket dolgozok fel mesébe szőve, azzal a céllal, hogy a beteg kisgyerek megérthesse, mi történik a szervezetében. Nehéz feladat, rendkívül sokat dolgozom ezeken a karitatív könyveken. Ez szívügy nekem, pénzt sosem fogadok el érte, sőt, több esetben a nyomdaköltségben is részt vállalok. Mindig nagyon örülök, ha a „tolmácsolás” sikerül, egyszerűen, érthetően, de a folyamat lényegét nem csorbítva sikerül elmagyaráznom egy bonyolult beavatkozást. Épp ebben látom a mese lényegét, elmondani gyermeknyelven fontos dolgokat, folyamatos és állandó érzelmi biztonságot nyújtva, fogódzót adva a kis olvasó kezébe. Több segítő könyvem is van, az első volt a szívkatéterezést bemutató füzet, aztán a szívbetegeknek szóló "Meggyógyult a szívem", ezután jött a daganatos és leukémiás gyerekek részére készült Bátorságpróba, majd a fogyatékos gyerekeknek íródott Őrangyal kötet. Ezeket követtel az autizmussal foglalkozó Csillagbusz, majd a szervátültetést bemutató "Új élet, új mosoly", ezután a shunt-ös gyerekeknek megrajzoltam Gombolyag cica meséjét, majd a cisztás fibrózist szőttem mesébe Szuszó nyuszi figuráján keresztül. Nem csupán egészségügyi témákat dolgozok fel, készítettem pl. mesekönyvet az örökbefogadásról is.

6. Miért kezdett bele az első segítő könyvbe?

Ez nem egy tudatos döntés volt. A „Segítő könyv” tulajdonképpen egy furcsa megfogalmazás, hiszen minden könyv segít. Van, akinek betegségben hoz vigaszt, van, akinek egy adott konfliktusában ad kapaszkodót. Nekem gyerekkoromban a Moha és Páfrány sorozat volt egyfajta segítő könyv, ami mindig megnyugtatott, mindig jókedvre derített. A "segítő könyveket" nehéz definiálni, mert pl. a Bogyó és Babóca sorozatban is sok érzékenyítő részlet szerepel, ilyen a kerekesszékes Holdbogár figurája is, akiről így írt Koós-Lukács Tímea, a Fogyatékosok Szabadidősport Szövetségének kommunikációs igazgatója: „Szívet melengető, ahogyan a Holdbogár figurájával a fogyatékosság témája is megjelenik a Bogyó és Babóca mesékben: természetesen, kedvesen, segítségadásra, összefogásra sarkallva. Ennél szebben talán nem is lehet a megismerés, az elfogadás fontosságát közvetíteni a legfogékonyabb korosztály számára!" 2009-ben kaptam az első olyan megkeresést, ami kifejezetten egy konkrét betegség mesekönyves feldolgozására kért fel engem, szívbeteg gyerekeknek szóló könyvről volt szó. Épp azért keresett fel a Gottsegen Szívklinika, mert jól ismerték a könyveimet, és azt szerették volna, ha készül egy könyv, ami a többi mesekönyvemhez hasonlóan szerethető, érthető a gyerekek számára. Igent mondtam, felkészültem a könyvre, és néhány hónap múlva elkészült a kért mese. Azóta évente több megkeresést is kapok, különböző betegségek mesekönyves feldolgozására. Igyekszem mindenkinek segíteni, de nem tudok mindent elvállalni, mert ezek a könyvek rendkívül nagy odafigyelést, elmélyülést igényelnek, több hónapig dolgozom egy-egy ilyen mesekönyv szövegén, rajzain, összeállításán. Ilyenkor természetesen félrerakom az épp tervezett egyéb munkáimat, Bogyó és Babócát, Brúnót vagy egyebet, és teljes energiámat az épp készülő segítő könyvnek szentelem.

7. Az Őrangyal című könyvet hiánypótlónak, egyedülállónak tartják a magyar gyerekirodalom palettáján. Miért látta szükségesnek, hogy mesében dolgozza fel fogyatékos gyerekek mindennapjait?

Sok meseprogramot tartok különböző gyerekközösségekben, fogyatékkal élő gyerekek között is. Ezeken a találkozókon úgy éreztem, hogy nagyon hiányzik egy könyv, amely kifejezetten ezzel a területtel foglalkozna, de nem szakkönyv, hanem mese, egyszerű, kedves történetek. Így vágtam bele az Őrangyalba. A könyv bevételét felajánlottam a Máltai Szeretetszolgálatnak, ez a mai napig így van. Az Őrangyal kötet nagyon szép utat járt be, néhány éve megkeresett a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége, és megkérték, hogy a könyv az óvodásoknak szóló Lélekmozgató programjuk része lehessen. A program lényege az elfogadás, megértés. Igent mondtam rá, és ez az együttműködés már több éve tart, nagy öröm nekem.

Sok olyan gyermekközösségben jártam, ahol ép és sérült kisgyerekek együtt élték a mindennapjaikat, az óvónők és a tanítónők elismerésre méltó módon kellő figyelmet szenteltek annak, hogy az elfogadás valóban megvalósuljon. Ne csak szóban, hanem a valóságban is. Tehát ha a közösségbe jár egy olyan kisgyerek, aki valamiért más, mint a többiek, őt külön figyelemmel övezték, a többi óvodással elbeszélgettek, hogy miként szabad a különbözőséghez viszonyulni. Bántással, gúnnyal soha! Az irányítás mindenképpen a felnőtt kezében van.

8. A Csillagbusz című kötet kissé kilóg a sorból, hiszen az autizmus nem betegség és nem fogyatékosság. Jól látom?

Ez valóban így van, a z autizmus nem betegség, nem lehet belőle meggyógyulni, és nem is fogyatékosság. Egy cikkben egyszer azt a találó megfogalmazást olvastam, hogy az autizmus nem rendszerhiba, hanem a szokásostól eltérő operációs rendszer.

A Csillagbusz kötet Brokés Judit kezdeményezésére készült. Judit egy végtelenül melegszívű, energikus édesanya, az AutiSpektrum Egyesület elnöke. Hegyeket mozgatott meg, hogy ez a könyv megvalósulhasson. A szöveghez Dr. Stefanik Krisztinát kérte fel, aki az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója, elismert autizmus-kutató pszichológus, lenyűgözően elhivatott egyetemi docens. Megtiszteltetésnek vettem, hogy a rajzokhoz engem kértek fel. Sokat készültem rá, mert addig nem akartam a rajzokhoz hozzáfogni, míg nem ismertem kellőképpen azt az élethelyzetet, amit ez a mű bemutat. Először is elolvastam 6-8 könyvet az autizmusról, de leginkább azt tudtam meg, hogy mennyi mindent nem tudok. Végül úgy döntöttem, hogy egy vendéghallgatói félévre beiratkozom a Gyógypedagógiai Karra. Számos kurzust elvégeztem, hogy tágítsam a tudásomat. Ez a félév nem csupán az autizmusról szóló könyvben volt a segítségemre, annál jóval többet kaptam itt, egyfajta útmutatást, útravalót. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen szép szó a "gyógypedagógia", hiszen gyógyító pedagógiát , gyógyító tanítást jelent. Szerintem mindenkire jó hatással volna, ha merítene a gyógypedagógia világából, meggyőződésem, hogy a mindennapi életben is nagy hasznát vehetjük.

9. Segítő könyvei közül melyiket szereti leginkább? Miért?

Mindegyikbe teljes szívvel vetettem bele magam, egyiket sem vettem fél vállról. Talán a daganatos és leukámiás gyerekeknek szóló Bátorságpróba című könyv volt rám legmeghatározóbb hatással, e könyv készítése erősen megviselt, egyúttal sokat tanultam belőle. Különösen példaértékűnek tartom azoknak az orvosoknak a munkáját, akiket a könyv során megismertem, elsősorban megemlíteném Hauser Pétert, de Lövey József doktort is, illetve számtalan olyan emberrel találkoztam a kezelések során, akik a világot cipelik a vállukon, ápolónők, pszihológusok, szociális munkások, sokszor élet és halál között lebegő kisgyerekek sorsa felett őrködnek, nem lehet a helytállásukat, empátiájukat eléggé megköszönni. És a legnagyobb hősök maguk az érintettek, akik megjárják a kezelések során a hadak útját…

A legtöbb levelet a könyvet kezdeményező édesanyával, Borszéki Erikával váltottam. Számtalan jó tanácsot és segítséget kaptam tőle, az ő helytállását, végtelen türelmét és életszeretetét szintén példaértékűnek, csodálatra méltónak tartom. A legszebb, amit írt nekem, amit ma is megkönnyezek, ez a mondat: „Ez a könyv egy kis csoda, mert árad belőle a szeretet. Ha valaki nagyon közel van ahhoz, hogy elveszítse azt, akit a legjobban szeret, rájön, hogy semmi nem fontosabb a világon a szeretetnél.”

10. Mit gondol, miért vannak az Ön meséi megnyugtató hatással a gyerekekre? Olvastam Richly Zsolt sorait, talán ebben rejlik a válasz? „Többféle meseíró létezik. Van olyan, aki valójában felnőttekhez szól történeteiben. Van olyan is, aki lehajol a gyerekekhez, mégis a távolból, felnőttként szól hozzájuk. Bartos Erika azonban nemcsak lehajol a gyereksereghez, hanem közéjük guggol, szinte eggyé válik velük, minden porcikája együtt rezonál a mesét befogadó legkisebbekkel.”

A kisgyerek mindent megért, és minden iránt érdeklődik, ha megfelelően fordulunk felé. Az én meséim voltaképpen hasonlók, mint a Kisvakond sorozat vagy a Moha és Páfrány, Mazsola és Tádé, melyek mind a gyermeki fantáziát megmozgató témákat dolgozzák fel érzékenyen, pozitívan. A mesélés szerintem a legcsodásabb és legalapvetőbb eszköze, varázspálcája a szülőnek. Minden helyzetben kéznél van, és aranyat ér. Mesével lehet legszebben lekerekíteni, elcsitítani a nap végét, mesével lehet elmagyarázni akár a legbonyolultabb dolgokat is. A hétköznapokat is áthatja és segíti a mese, áthidaljuk vele a türelmetlen perceket, hiszen akkor is mesélünk, ha éppen szóval tartjuk az orvosi rendelőben vagy a buszmegállóban várakozó kisgyereket, vagy mesélünk a közös sütés-főzés közben is, amikor elmondjuk, hogyan készül a sütemény. A mese fonala megnyitja a legkisebbeket, már a kérdéseik is fontos dolgokat sugallnak a szülőnek, óvónőnek, pedagógusnak. Én a meseprogramjaimon is mindig szabad szóval, fejből mesélek, azonnal interakcióba kerülök a kis közönséggel, nyomban magától kialakul az élő párbeszéd, ez egy igazi feltöltődés.

Azt hiszem, hogy a gyerekeknek fontos kapaszkodó a vizualitás. Az én könyveimben a rajzok egyszerűek, a kisgyerek vizuális képességeihez igazodnak. Ezek egytől egyik szabadkézi rajzok. Minden képet, ami a könyveimben látható, szabadkézzel rajzolok, sok munkával. Sosem fekszem le éjfél előtt, nincsenek segédeim, teljesen egyedül írom és rajzolom a műveimet. A rajzaimnak lett egy olyan előre nem tervezett hatása is, amit számtalan jólelkű szülő, nagyszülő és óvónő megírt nekem, ez pedig a gyerekeknek okozott rajzi sikerélmény. A gyerekek gyakran szeretik lerajzolni a szeretett mesehősöket, és mivel az én meséim képi világa egyszerű, ezért a kis óvodás is könnyedén lerajzolja Bogyót vagy Babócát, ami komoly sikerélmény, önbizalmat erősítő visszajelzés a legkisebbeknek.

11. Manapság sokszor lehet hallani, hogy a jó gyerekkönyvet a szülő is élvezi. Mit gondol Ön erről?

Szerintem is fontos ez, emellett úgy gondolom, hogy az első életévekben a szülő és a kisgyermek szinte eggyé válik, elválaszthatatlanok. A gyerek öröme a szülő öröme is. Hiszen nem azért megyünk ki naponta a játszótérre, mert nekünk, felnőtteknek ehhez van kedvünk, nem azért gurítjuk otthon órákon át a labdát a parkettán, tologatjuk a kisvonatot, mert ehhez van legnagyobb kedvünk, hanem azért, mert a kisgyerek ennek örül, mi pedig örülünk az ő örömének. Én nem látom értelmét, hogy a legkisebbek örömét szembe állítsuk a szülők örömével, hiszen minden szülő arra törekszik, hogy a gyermekének örömöt okozzon, bízom abban, hogy a könyveim sok kisgyereknek hoztak örömöt. Számomra a kisgyerek van a fókuszban a szülővel együtt, nem pedig fordítva, amikor a szülő van a fókuszban a gyerekkel együtt. Ma már széles a kínálat, minden szülő kiválaszthatja, melyik könyvet olvassa szívesen a gyermekének. Szeretném hinni, hgy sikerült egy morzsányi pozitív nyomot hagynom a világ szövetén, de ezt majd az utókor dönti el.

12. Ki a kedvenc meseírója? Van példaképe?

Sok kedvencem van, akik bizonyára inspirálták az utamat. Tudatosan nem figyelem más szerzők műveit, de vannak példaképeim. Magyar szerzők közül Marék Veronikát tartom kiemelkedőnek, aki a legkisebbek lelkének minden csínját-bínját ismeri. Külföldi szerzők közül Zdenek Miler, Sven Nordquist illetve Vladimir Szutyejev a nagy kedvenceim. Talán nem véletlen, hogy a felsorolt szerzők mindegyike egyben író és illusztrátor is, tehát a könyveiknek a szövegét és a rajzait is maguk készítik. Ez nálam is így működik, magam írom és rajzolom a könyveimet, mint egy egyszemélyes csapat. Ez lehetőséget biztosít nekem arra, hogy mindaddig csiszoljam a könyveimet, amíg a szöveg és a rajz tökéletes egységet alkot, mert ez nagyon fontos a legkisebbeknek.

13. Kétség sem fér hozzá, hogy az Ön munkássága nagyban hozzájárult ahhoz az elmúlt két évtizedben, hogy a gyerekek szívesen vegyék kezükbe a könyveket, az olvasás műfaját ne szorítsa ki teljesen a digitális világ. Hogyan vélekedik erről?

Szerintem a könyv műfaja lecserélhetetlen, pótolhatatlan, de nehéz ehhez hozzászólni, hiszen én már 50 felett járok, abból a generációból származom, ahol még öröm volt az olvasás. Ma is minden este könyvvel alszom el, akkor is olvasok egy keveset lefekvéskor, ha késő éjjel kerülök ágyba. Manapság mindez másként van, de azt gondolom, hogy a könyv az könyv! Semmi sem helyettesíti. Különösen igaz ez a gyerekkönyvek terén, hiszen semmi sem pótolhatja azt az élmény, amikor a gyerek és a szülő este összebújnak egy könyv felett. A mese is fontos, de ennél is fontosabb az együttlét. A gyerek nem is a könyvre fog hosszú távon emlékezni, hanem a meghitt pillanatokra, amit apával vagy anyával együtt töltöttek. A könyv arra is lehetőséget ad, hogy a gyerek saját tempójában haladjunk, bizonyos oldalakról többet beszélgessünk, máshol gyorsabban lapozzunk, vagy akár szóban, fejből tovább szőjük a történetet, ezt minden gyerek imádja.

13+1. Végezetül hadd kérdezzem meg, hogyan kapcsolódik ki egy meseíró? Mivel tölti a szabadidejét?

Nem tudnám megmondani, hogy mikor van szabadidőm, mert boldogan ülök a rajzasztalnál akár egész éjjel is, rajongásig szeretem a szakmámat. Szerencsés vagyok, hogy munkaként azzal foglalkozhatom, amiben örömömet lelem. De ha épp nem a rajzasztalnál dolgozom, akkor sok minden egyebet is szeretek: pl. varrni, sőt, kézimunkázni is. Van a lakásban egy varróficakom, ahol van egy szuper Singer varrógépem, ennek minden csínját-bínját ismerem. Nagyon szeretem az állatokat, mindig volt valamilyen állatunk, most éppen két gyönyörű macskánk van: Lujza és Bodza. Szeretek mozogni, futni a Városligetben (sokkal gyakrabban kellene), régebben néptáncoltam, manapság szívesen járunk kirándulni a férjemmel és rendszeresen járok edzőterembe is. Szeretem a zenét, magam is zongorázom, hegedűlök. Gyakran megyünk könnyű- és komolyzenei eseményekre is, nekem pl. Kodály nagy kedvencem, a férjem inkább a barokk zenéket kedveli, főleg Händelt. Rajzolás közben általában zenét hallgatok, sokfélét, a Csík Zenekar mindig megnyugtat. Most, hogy a gyerekek már önálló, felnőtt életüket élik, nekem a vasárnap a hét fénypontja, amikor hazajönnek ebédre, mindig finomságokkal készülök, és örülök, ha megtelik a lakás.