ORIGO - 2010.08.

M. Tóth Géza: Kis lehetőségből nagy durranást

Három éve, januárban beszéltünk utoljára, akkor jelölték Oscarra az animációs M. Tóth Géza rövidfilmjét, a Maestrót. M. Tóth azóta elkészítette az Ergót és a Mamát, amikkel tovább tarol a fesztiválokon. Stúdiója, a Kedd, most Bartos Erika gyerekkönyvéből, egy igazi kortárs bestsellerből, a Bogyó és Babócából csinált mozifilmet; a rendezője Antonin Krizsanics, társrendezője maga M. Tóth. Cikiségről, korhatáros gyerekfilmekről, vékonykán cincogó önhangról beszélgettünk, mesélt arról, hogyan röhögtette meg Helen Mirren férjét és az animátor a végén azt is elárulta, hogy Oscar-jelölt animációjában nem is volt animáció.

M. Tóth Géza | Fotó: Tuba Zoltán

- Mit vársz a Bogyó és Babócá-tól, nagy siker lesz?

- Múlt csütörtökön mutatták be, huszonöt moziban megy, és a MOM Parkban például 45 százalékos nézettséget csinált a hétvégén, amire azt mondták a mozisok, hogy ez csak egész ritkán jön össze. Ha húsz-harmincezres nézőszám kerekedik belőle, az már nagyon jó, de titokban még többet várok. Ez a típusú film persze nem egy hónap alatt hoz ilyen eredményt, hiszen idővel jönnek az újabb és újabb generációk, de több év vonatkozásában a tervezett kétszer 13 epizód vetítése össze tudja hozni majd az ötvenezres számot. Június közepén csináltunk egy próbavetítést és reménykedtünk, hogy összejön negyven-ötven gyerek, akikkel utána lehet beszélgetni a filmről. Hétszázan jöttek el, három termet kellett megnyitni, mindhármat megtöltötték.

- A Bogyó és Babóca nem összefüggő film, hanem mindegyik rövid epizódnak megvan a főcíme és a végefőcíme, és gyakorlatilag egymás után levetítitek a tizenhárom részt a moziban.

- Igen, főcím, mese, végefőcím, zene, főcím, mese... és így tovább. Mint a mozi őskorában, a tizes években, vagy még korábban, a tizenkilencedik század legvégén, amikor még jelenetenként néztek filmeket az emberek. Az a hasonlóság a korabeli mozinézők és a kisgyerekek között, hogy a filmnézési rutinjuk még nagyon kicsi. A vetítésünkön szent áhítattal függtek a történeten, és aztán két történet közben hangosan zsivalyogtak, kommentálták a filmet, bekiabáltak, majd a következő mesénél megint csendben bámulták a vásznat. Itt is két lehetőség volt: mondhattuk volna, hogy milyen "ciki" tizenhárom főcímet és végefőcímet leadni a moziban, de mi inkább kipróbáltuk és működött.

- Mostanában a legtöbb animációs mozifilm igyekszik a gyerekek szüleit is kielégíteni: sok a kikacsintás, a felnőtt poén. A Bogyó és Babóca egyáltalán nem ilyen.

- A gyerekfilmek zömére manapság csak tizenkét éven felüliek ülhetnek be, éppen a felnőtt poénok miatt. A Bogyó és Babócá körülbelül két és féléves kortól nyolc-tíz éves korig nézhető. Ez is változó egyébként; el tudok képzelni olyan gyerek-szubkultúrákat, főleg nagyvárosokban, ahol hamarabb kialakul az a gúzsbakötő, de közkeletű érzés, hogy valami "ciki". Annyi mindenre mondják, de szerintem ez egy végtelenül ostoba és utálatos álláspont. Ahol ez a cikiség-tudat még nem fejlődött ki, ott csodálatosan működik a film, akár tízévesek számára is. Ezek kedves, egyszerű, jól nézhető történetek. Bartos Erika, a Bogyó és Babóca-könyvek szerzője így álmodta meg. Kimondottan bátor gesztusnak tartom egyébként, hogy valaki létre mer hozni ennyire naív és a tiszta dolgot. A mi feladatunk az adaptáció volt: semmi más dolgunk nem volt, mint egy adott tartalmat egy bizonyos nyelvi logikából áttenni egy másik nyelvi logikába. Közhelyes hasonlat, de ennél a filmnél úgy dolgoztunk, mint egy műfordító, aki egyik kódból a másikba ülteti át ugyanazt a művet. Amit Erika szóban és rajzban megfogalmazott, mi azt mozgásban, időben, hangban, plánokban adtuk vissza. A plán nagyon fontos. Kevés vágást használunk, kevés közelit; olyan absztrakciós szintet igyekeztünk alkalmazni, ami a lehető legtisztábban mutatja a viszonyokat, ki mekkora, ki hol van, ki mit csinál. Ez nem egy általánosan modernnek tekinthető filmnyelvi megoldás, hanem olyan stílus, ami erre a feladatra a legmegfelelőbb. Nem az a lényeg, hogy az én stílusom hogy kerüljön bele... Megjegyzem, nincs is saját stílusom: az összes filmem nagyon különbözik egymástól.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Éppen ezt akartam kérdezni, hogy ebben te hol vagy? Hol van M. Tóth Géza a Bogyó és Babócá-ban?

- Itt, itt, itt. Félre van értve a dolog. Nekem nem az a feladatom, hogy az én hangomat halld, hanem hogy a film hangját halld. Az fogott meg ebben a projektben, hogy filmmé akart válni. Segítenem kell a filmet ebben és úgy kell világra hoznom, hogy ne tegyek benne kárt. Bíznom kell abban, hogy ő életképes, és nekem segítenem kell, hogy ezt be tudja bizonyítani. Ami ezen felül van, az duma. Én lényegében funkciókat és formákat házasítok össze. Hangsúlyozom, hogy ez, amit én most mondok, az egy dizájn-szellemű megközelítése a dolgoknak és nem egy klasszikus, autonóm, művészi megközelítés. Mondom, az egyedi filmjeimre is ez a jellemző: se technológiában, se műfajilag, se stílusban, se dramaturgiailag, se grafikai világukban nem hasonlítanak egymásra. Csakúgy, mint két gyerek, különbözőek.

- Érezhetően befeszültél egy kicsit arra, amikor azt kérdeztem, hol van M. Tóth Géza ebben a történetben... Érzek ebben valamilyen belső harcot a szerzői, művészember-felfogás ellen.

- A történeteknek nem rólam kell szólniuk, én egy unalmas, szürke pali vagyok.

- Ez jó cím lesz.

- Na, tessék. De most komolyan... A legtöbb nagy kaland az életemben könyv- vagy filmélmény volt. Mit csináltam máshogy, mint bárki más? Jártam bölcsődébe, óvodába, általánosba, gimnáziumba, ültem a megfelelő oktatási intézményekben, ugyanúgy elvesztettem a szüzességemet, ugyanúgy ellopták a pénztárcámat, milyen olyan élményem volt, ami más volt, mint a többi embernek?

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Mondjuk az Oscar-jelölés?

- Az szakma. Én Hollywoodban szakmát látok, aminek csak egy része a sztárkultusz. Azt gondolom, hogy az én szakmámnak a lényege nem az önkifejezés, hanem a közönség vágyainak, elvárásainak, előzetes filmnézési rutinjainak az ismeretében valamiféle közvetítő anyagon keresztül történő játékos kommunikáció. Ebből a szempontból az én szerepem a dolognak a formába terelése és nem az, hogy folyton a saját hangomat hallassam. Annyival érdekesebb a dolgoknak az önhangja, mint az én hangom, hogy azt sokkal érdemesebb felhangosítani. A házunkat is úgy építettem, hogy állt a helyén egy diófa, amit nem vágtunk ki, hanem inkább köré terveztem minden mást. Később aztán kiderült, hogy ha kivágtuk volna, nagyon meleg lenne a terasz. És most ott áll a kettő, a ház és a diófa, csodálatos, áldott szimbiózisban. Mindenről így gondolkodom, erről a stúdióról is.

- És miért pont Bartos Erika könyvei?

- Egy kisgyerekes barátom hívta fel Erikára a figyelmem, én pedig megnéztem a könyveket és azt éreztem, hogy ez nem olyan, mint a legtöbb gyerekkönyv, ahol minden felnőtt aggyal van odadekorálva, hanem minden kis vonal, kis papucs, házacska úgy van megcsinálva, hogy abban mese van. Azt érzed, hogy ez a gyerekekkel együtt rajzolódik. Éppen a minap került a kezembe egy csomó régi képregény, amit a nagylányommal rajzoltunk, amikor kicsi volt. Egy A4-es papírt felosztottunk két vízszintes vonallal három sorra, aztán meg függőlegesekkel négyzetekre és felváltva rajzoltuk meg kockáról-kockára a képregényt. Ő elkezdte mondjuk, egy kukaccal, aki a földből bújik ki és azt mondja, de szép az idő. Én folytattam egy madárral, aki észreveszi a kukacot és azt mondja, hm, de finom kukac. Annyira jó kis történetek születtek ebből, hiszen minden képkockával úgy játszottunk, hogy a másiknak feldobjuk a labdát, de azért arra is figyeltünk, hogy a közös mű kikerekedjék a végére. Pontosan ezt éreztem meg Erikában. A könyveiben szinte hallom a gyerekhangot: "Anya, ide is tegyél csigavonalat, a ház peremére!" Ilyen mélységei vannak ennek. Persze az is sokat nyomott a latban a döntésnél, hogy ebből a könyvből 2008-2009-ben könyvpiaci bestseller lett. Ez is megerősített minket abban, hogy belevágjunk.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Mesélj a stúdiódról, a Keddről.

- Körülbelül százan tartoznak szorosabban vagy lazábban a Keddhez, nagy többségük volt tanítványom. Van egy fix mag: van egy munkatárs, aki a pályázatokkal, napi adminisztrációval, szerződésekkel foglalkozik, van egy ügyvezető, van, aki az értékesítést, disztribúciót intézi, van egy gyártásvezető, és féléve van egy merchandising részlegünk is, ami annyit jelent, hogy kialakítottunk egy webshopot, ahol mindenféle animációhoz kapcsolódó terméket árulunk. Ez a részleg a Bogyó és Babócá-val indult és olyan értékteremtő, értékmegtartó dolgokhoz kötődik, mint a gyerekkönyvek, a kézműves könyvek, útikönyvek, ismeretterjesztő könyvek. Ezeket forgalmazzuk itt. A shop folyamatosan bővül, itt lesznek a stúdióban készülő filmekhez kapcsolódó számozott, digitális printek, DVD-k, de lesznek játékok, babák, bábok, gyerekruhák, és egyedi kézműves termékek, kézműves eszközök, szerszámok, anyagok is. Ha valaki a gyerekeivel gyöngyöt akar fűzni mondjuk Gyöngyösön, akkor összeválogat öt deka piros kásagyöngyöt, három deka sárgát, hozzá a drótocskát, megrendeli és másnap kiszállítjuk neki.

- Ezek nagyon praktikus, anyagi feladatok, akár egy vállalkozásban.

- Mert ez egy vállalkozás. Ráadásul mostanában a filmes iparág támogatása nagyon nehézkessé vált, ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan szisztémát alakítsunk ki, hogy a film előállításához szükséges anyagiak előteremtésébe szálljon be az is, aki ezt szereti, akinek a szívéhez ez közel áll, egyszerűbben: a közönség, még egyszerűbben: a piac. Ezért hoztuk létre a webshopot. Amilyen bájos a film, sajnos olyan sokba kerül. Vannak, akik ezt a folyamatot az ártatlan gyermeki világ elanyagiasodásának tekintik, ahelyett, hogy azt látnák, hogy ez egy előrelépés ahhoz képest, hogy kockázat nélkül, csak állami, azaz csak adófizetői pénzből készüljenek filmek. Aztán ott van a forgalmazás: a Bogyó és Babócá-t mi forgalmazzuk, és a terveink között szerepel az is, hogy nemcsak magyar, hanem a régió más országaiban készülő animációs gyerekfilmeket is behozzuk és itthon forgalmazzuk. Ez a másik irányban is működik, hiszen a stúdió filmjeit is szeretnénk külföldre vinni. Ezen felül még egy oktatási részleget is ki szeretnénk alakítani, ez lenne a Kedd ötödik lába. Keddenként már jelenleg is működik egy nyitott műhelyünk, ahol az elmúlt évben öt-hat olyan projekt is elindult, amelyeknek az alkotói eddig még nem jelentkeztek egyedi filmekkel. Így alakulgatunk. Figyelünk, megpróbálunk pontos kérdésekre őszinte válaszokat adni, útközben formálódik minden.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Sokkal tágabb ez a rendszer, mint gondoltam.

- Nem, bizonyos értelemben nem tág, mert minden az animációról szól. De az animációs stúdió, mint klasszikus műfaj, nagyon sérülékeny állatfajta. Ki van szolgáltatva. Több lábon kell állnunk, máshogyan kell működnünk, mint ahogy az eddig működött. Ha már meglévő stúdióalapítási kliséket próbálok erre a helyzetre ráhúzni, ami esetleg igaz volt húsz éve, de ma nem igaz, és nem nyitott szemmel figyelgetem, hogy mi az, ami most működik, akkor nem is fog működni. Az eltelt nyolc évben egyszer sem tartottam előre megfogalmazott kérdésekre épülő állásinterjút. Vagy én hívtam a munkatársaimat, vagy egyszerűen csak bejöttek hozzánk, hogy szeretnének valamit itt dolgozni és szívesen bekapcsolódnának a munkába, és alig emlékszem olyanra, aki ne maradt volna velünk utána - egy évre, öt évre, ki hogy. Mindig megnézzük, mit tudnánk kezdeni egymással. Tudom, hogy ez dilettáns módszer, de életképesen dilettáns.

- Akkor tehát meg lehet élni ebből az életképes dilettantizmusból.

- Nincs ilyen görcs bennem, én nem ebből élek. Én abból élek, hogy tanítok és dolgozom. Megcsinálok egy reklámot, egy illusztrációt, előadást tartok, zsűrizek, írok egy szakcikket, lektorálok valamit. A stúdiót csináljuk nyolc éve, és nem tudom, pontosan miért, de működik. Tavaly készítettünk egy nyolcvanrészes, 200 perces sorozatot az MTV-nek, olyan rövid határidővel, kilenc hónap alatt, és annyi pénzből, amennyiért senki más nem vállalta el. Kitaláltunk egy gyártási megoldást, amivel tisztességesen el tudtuk készíteni a munkát. Nemcsak magát a filmet kell kreatív módon csinálni, hanem már a gyártási szisztémát is kreatívan kell kialakítani, minden projektre, újra és újra. Igyekszünk nagyon komolyan venni, hogy ne alakuljanak ki megfellebbezhetetlen klisék a gyártásban, tapasztalatból tudjuk, hogy a "Gyakorlat szüli a pancsert". Ha nem csinálunk tabula rasá-t minden munkánk előtt, az a halál. Persze, minél több a tapasztalatunk, a sikerünk, annál nehezebb ezt a tabula rasá-t elérni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- A Pixar főnökétől, John Lassetertől egyszer azt kérdeztem, milyen munkaerőkre van szüksége. Azt mondta, annak, aki vele dolgozik, legyenek ötletei és tudjon hülyéskedni. Mi kell ahhoz, hogy valaki a Kedd stúdióban dolgozhasson?

- Megbízhatóságot, önállóságot és jó értelemben vett kreativitást keresek az emberekben. Tehát nemcsak az érdekel, hogy ügyesen mozog-e a keze a papíron, hanem főleg az, hogy képes-e a legszokványosabb szituációban is olyan kérdéseket feltenni magának, amit még azelőtt soha. Meghallja-e a dolgoknak azt a saját, vékonyka hangját, hogy ők maguk mivé akarnak válni? Megérti-e a feladatát és megpróbálja-e magához képest a legtöbbet adni? John Lasseter egyébként nagy példaképem, éppen erre a helyzetre jó példa: Pixar, 1985. Mellette ott tornyosult a hatalmas Disney. Elkámpicsorodhatott volna, okolhatta volna a világot, a kormányt, bármit, de ő arra koncentrált, hogy mekkora mozgástere volt neki akkor, és abból hozta ki a legtöbbet. Mi most, Magyarországon, Toy Story 3-szerű animációt nem tudunk létrehozni. De ezen kár is keseregni. Azt kell megnézni, mit tudsz kihozni az adott helyzetből. Csak halkan mondom, hogy például az Oscar-jelölt Maestro-ban alig volt animáció. Ez persze nem azt jelenti, hogy a munkatársaim ne adtak volna bele a munkába apait-anyait. De a Maestro olyan filmekkel versenyzett együtt, ahol a karakterek kétmillió szőrszálán csillogott a friss hó a szembefényben olyan animációs színvonalon mozgatva, amelyet teljesen irreális vállalkozás lett volna megcéloznunk. A lehetőségeink és a korlátaink ismeretében meg sem próbáltunk ebbe az irányba menni, mert az eleve kudarcra lett volna ítélve. Ehelyett kitaláltunk egy feszes történetet, amelyhez elegendő volt, hogy megépítünk egy madarat, ami néha elpislogja magát, de egyébként körbemegy körülötte a kamera, és így jön létre a mozgás. Emlékszem, amikor a Maestró-nak megvolt az Oscaron az akadémiai bemutatója, egy hatalmas teremben a vetítés után ültünk a színpadon, az öt Oscar-jelölt animátor, és Helen Mirren férje, Taylor Hackford rendező vezette a beszélgetést. Kérdezgetett minket, és mindenki nagyon szépeket mondott. Roger Allers, a Disney-film, a Kis gyufaáruslány rendezője például elmesélte, hogy gyerekkorában mennyire megérintette őt Andersen világa, és a filmjével a szegény utcagyerekek szomorú sorsára is fel akarta hívni a figyelmet. Én meg azt válaszoltam Hackfordnak, hogy "Nem tudom, én olyan filmet akartam csinálni, amivel esélyem van idejönni." Szakadtak a röhögéstől. De tényleg ezt akartam: kis lehetőségből nagy durranást. Szakmát akarok, tisztességes szakmát. Tudom, borzasztó deheroizáló dolgokat mondok, de ezért is nem Art Vision Kft-nek neveztük el ezt a stúdiót, hanem Keddnek.

- Min dolgozol most éppen?

- Most éppen gyufákat tologatok. Elég mélyrehatóan foglalkoztam kognitív pszichológiával és nagyon érdekel mindenféle, az agyban lejátszódó mentális folyamat. Erre épül a filmjeim többsége: hogyan tudlak megvezetni téged, hogyan tudok úgy előcsalogatni érzelmeket, gondolatokat, félreértéseket, hogy az valamilyen hatást kiváltson. Most egy olyan dologgal játszom, hogy a legegyszerűbb tárgyat, adott esetben egy gyufaszálat, a lehető legcsekélyebb módosítás nélkül animáljunk, pusztán azzal, hogy bizonyos ritmusú mozdulatokat adunk neki és hangot adunk hozzá. Ezáltal te ezt valaminek fogod látni, miközben folyamatosan szembesülsz azzal, hogy ez mégiscsak egy szál gyufa. Ebben nagyon sok játéklehetőség van, most ez érdekel.

http://www.origo.hu/filmklub/blog/interju/exkluziv/20100819-m-toth-geza-kis-lehetosegbol-nagy-durranast-interju-a.html