BME Műhely Magazin interjú

Diplomámat a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerezetem. Azóta a pályám más irányt vett, és visszatértem eredeti álmomhoz, hogy a legkisebbek világában teljesedhessek ki. Valaha óvónő akartam lenni, a meseírói út visszavitt engem a gyerekvilágba. Könyves pályámon sem hagytam el azonban az építészetet, hálás vagyok mindazért, amit a BME egyetemi éveitől kaphattam. Hoppla meséiben, Brúnó Budapesten és Brúnó Balatonon sorozatomban ötvöztem a meseírást és az építészeti vonalat, gyereknyelven igyekeztem bemutatni a fővárost és a magyar tengert. Örültem a Sivatagi Kőrózsa Díj formájában érkező építészeti elimserésnek, illetve a Budapestért Díj és a Magyar Nyelvőr Díj is mind a mesébe szőtt építészet pozitív visszajelzései. Bogyó és Babóca sorozatomban is fontos szerepet kapnak a házak, Gyógypuszi című könyveimben is sokat foglalkoztam a szereplők otthonaival. Olykor a mesék világából is kiléptem, így született a Budaest titkai kötet.

Megtisztelő volt a BME lapjában megszólalni, köszönöm László-Kun Zsófiának a megkeresést. 

• Hogyan lettek a gyermekkori óvónő álomból építészkari tanulmányok?

Gyerekkoromban sziklaszilárdan óvónő szerettem volna lenni. Később, amikor végzős voltam a budapesti Eötvös Gimnáziumban és egyetemi felvételi előtt álltam, rájöttem, hogy a gimnáziumi tantárgyak közül kettőt szeretek leginkább: a rajzot és a matematikát. Olyan egyetemet választottam, ahova ebből a kettőből, illetve emellett fizikából kellett felvételizni, ez lett a BME Építészmérnöki Kara. Az építész szakma később minden elképzelésemet felülmúlta, sokkal színesebb és sokoldalúbb, mint korábban gondoltam. Ötvözi a reáltudományok precizitását és az alkotóművészet szabadságát, egy izgalmas kettősséget hordoz.

• A svédországi oktatás miben volt más az itthoni gyakorlattól? Miben volt jobb a Műegyetem?

Az egyetemi éveim utolsó szemeszterében elnyertem egy féléves ösztöndíjat a svédországi Lundba. Az ottani Építész Karon kezdhettem el a diplomamunkámat, majd itthon fejeztem be. Érdekes és hasznos tapasztalat volt mindez, sok különbséget tapasztaltam. Ott nagyobb hangsúly került a művészi vonásokra, az alkotásra, kisebb a statikai számításokra. Rendkívül természet közeli építészet az övék, magam is egy zöldtetős faépületet terveztem a diplomámként. A svéd egyetem felszereltsége inspráló volt, remek modellező stúdió állt a diákok rendelkezésére, ahol bárki, szinte bármilyen anyagból nekiállhatott makettezni, minden szükséges gépi felszerelés adott volt ehhez, természetesen a kellő biztonsági feltételekkel. Számomra azonban a Műegyetem a reál tárgyak mélyebb ismeretét nyújtotta, hiszen a szerkezeti szakirányt választottam, szilárdságtanból tettem le a záró szigorlatot. Hozzám nagyon közel áll a Műegyetem századfordulós, patinás főépületének hangulata is.

• A diplomamunkája ezek szerint egy kinti feladat folytatásaképp készült el itthon diplomamunkaképp. Mi volt ennek a panzió tervének a fő gondolata, a szervezési alapelve?

Ez egy szinteltolásos panzióépület volt, melynek helyszínét szabadon választhattam ki. Kölcsönkaptam egy biciklit, és körbejártam a környéket, így bukkantam rá egy erdő mélyén bújó tóra. Ennek a partjára terveztem az épületet. Izgalmas volt a zöldtető rétegrendjét „élőben” megismerni, hiszen Skandináviában az időjárás lehetővé teszi ezt a szerkezetet. A szervezés alapelve egyszerű volt, minden szobát a tóra tájoltam, így egy hosszanti, aszimmetrikus épület adódott, a szinteltolás pedig további érdekes lehetőségeket teremtett.

• Kikből állt a diplomabizottság, és hogyan fogadták a tervet?

Izgultam, mert a diplomabizottság elnöke Petró Bálint tanár úr volt, az akkori dékán. Szívem-lelkem beleraktam abba a tervbe, rendkívül sokat dolgoztam rajta Lázár Antal, a konzulensem segítségével. Jó volt a fogadtatás, jelest kaptam, a diplomaosztón pedig átvehettem a tervért Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának különdíját is. De leginkább annak örültem, hogy a védésen külön megdicsérték a szabadkézi rajzaimat. Akkoriban már sokan géppel dolgozták ki a terveiket, egyre ritkább volt a szabadkézi technika. Én grafitceruzával, barna-zöld árnyalatú Faber Castell színesekkel, és ecsetfilccel készítettem a rajzaimat.

• Mi a legkedvesebb és a legküzdelmesebb egyetemi emléke?

Nekem a BME Építész Kara csak jót adott. Az ábrázoló geometriát, a statikát, szilárdságtant, vasbeton és faszerkezetek számításait imádtam, rajongtam az építészettörténetért és a rajzi tanszék feladataiért. Sok szép emléket őrzök: szerettem a rántottás szendvicset és a műanyag poharas kávét a második emeleti büfében, szerettem a kertet, a csodaszép könyvtárat (egykori kápolnát) és a szakolvasót. Tetszett a paksi felmérő tábor is, ahol egy hetet töltöttünk a tankör-vezetőnkkel, Guzsik Tamással. Az ő személye meghatározó volt számomra, sokat merítettem a lelkesedéséből, végtelen felkészültségéből, elhivatottságából. Ma is őrzöm azt a rajzot, amit ebben a táborban készítettem a paksi Makovecz templom belső teréről. Guzsik Tamás biztatott, hogy jelentkezzem az Építészettörténeti Intézet által meghirdetett ösztöndíjra, amit elnyertem, így Acco városában egy nyáron át ásatásokon készíthettem felmérési rajzokat egykori szakrális épületekről.

Legjobb élményeim között tartom számon a komplex-tervemet is, egy templomrekonstrukciót terveztem Keszthelyre, Szalai András és Pazár Béla útmutatásaival. Ez egy látszóbeton/vöröstéglás épület volt, melybe belekomponáltam a megtartott barokk tornyot is. A tervvel elnyertem a Középületépítő Rt. különdíját, illetve a Magyar Építész Kamara díját is.

A legelső egyetemi találkozásra is jól emlékszem: Krähling Jánoshoz kerültem a szóbeli felvételin (akkor még volt ilyen), nagyon pozitív élmény volt. És az egyetemi éveknek köszönhetem a férjemet is, aki évfolyamtársam volt, idén leszünk 22 éves házasok.

Legküzdelmesebb élményt nem is tudok mondani, bár az épület-kivitelezés, a talajmechanika és a hasonló, gyakorlati tárgyak nehezen mentek, ezekhez nincs túl sok érzékem.

• Mit üzenne a mai hallgatóságnak, akik még a BME-n tanulnak?

Nem szívesen üzenek, nehezen is tudnék, hiszen sokat változott a világ az elmúlt 20 évben. Mi még tustollal rajzoltunk, zsilettpengével kapargattuk a pauszt, tankörök voltak, és órarend szerint követték egymást az órák. Ma már több önállóságot követelnek a fiataloktól, az órarendet is maguknak kell összeállítani. Szerintem talán az a fontos, hogy az ember igyekezzen olyan munkát találni, amiben örömét leli, mert nem mindegy, hogy évtizedeken át örömmel, vagy kényszerből végezzük a feladatunkat. Az építész diploma nagyon jó alap ehhez, mert tág az a spektrum, amiben el lehet indulni ezzel a végzettséggel.

• Mit üzenne egykori oktatóinak?

Azt, hogy köszönök mindent. Nem csak építészetet tanulhattam tőlük, hanem munkabírást, időbeosztást, szorgalmat, precizitást, kitartást is. Ezeknek a könyves pályámon is nagy hasznát veszem. Nagy tisztelettel gondolok egykori tanáraimra: Dulácska Endre lenyűgöző tudására, Horváth Sándor utolérhetetlen felkészültségére, Szincsák József színesztétikai feladatira, Istvánfi Gyula népi építészet előadásaira, és sok olyan oktatóra is, akik már nincsenek köztünk, eszembe jut Matuscsák, Szentkirályi, Becker tanár úr és mások is. Dobó Mártontól tanultam első évben rajzolni, aki azt mondta, hogy olyan kört rajzolok, mintha beépített körző volna a kezemben.

• Melyik díjára/elismerésére a legbüszkébb és miért?

Ezen még sosem gondolkodtam. Az építészeti elismerések közül az Építész Kamara díjának örültem leginkább, amit Schneller Istvántól, Budapest akkori főépítészétől vehettem át. Sokféle karitatív teendőt látok el, megtisztelő volt mindezért a Máltai Szeretetszolgálat vagy a Vöröskereszt oklevelét átvenni, a könyves pályámon pedig büszke vagyok a Janikovszky Éva-díjra, a Szép Magyar Könyv-díjra, az Év Gyerekkönyve-díjra is. Leginkább azonban a gyerekek szeretete jelenti nekem az elismerést, a megnyugtató visszajelzést. Minden meseprogram, amikor a legkisebbeknek mesélek történeteimből, egy igazi lelki feltöltődés számomra. Legalább annyit kapok tőlük, mint ők tőlem.

• Számos szakmai elismerést ítéltek oda Önnek, ugyanakkor Ön mégsem a szakmában kereste és találta meg a számításait. Miért?

A meseírás számomra tökéletesen ötvözi az eredeti, óvónői ambícióimat, és beleszőhetem azt a precizitást is, amit a Műszaki Egyetemről magammal hoztam.

• Mikor és milyen körülmények között született meg az első mesehős gondolata? Esetleg már a kampuszra is Önnel jártak?

A mesék ötlete már azokban az években is motoszkált bennem, de a meseírással csak akkor kezdtem komolyabban foglalkozni, amikor anya lettem. Később Bogyó és Babóca figuráját már kifejezetten tudatosan találtam ki, olyan kis hősöket szerettem volna megformálni, akik kedvesek a gyerekek szívének, könnyedén találkozhatnak velük a természetben, a katicabogár és a csiga épp megfelelt ennek. Boldogan szőttem bele az építész végzettségemet a sorozat háttereibe: máig imádom kitalálni az egyes új szereplők házát, bútorait, az évek során egy egész „lakópark” népesítette be a képzeletbeli kis erdőt.

• Önnek melyik volt a kedvenc meséje gyerekként?

Moha és Páfrány, egy cseh könyv- ill. rajzfilmsorozat.

• Hogyan érdemes nekifogni egy gyerekkönyvnek, ha az ember érez magában elég ambíciót rá?

Erre nincs recept, mindenki másképpen alkot. Számomra a szöveg és a rajz szerves egységet képez, egyszerre születik a történet, a szöveg és a kép a fejemben, illetve a rajzasztalon. Szerintem a mesekönyves pálya mozgatórugója az ihlet, az egyedi ötlet, a gyereklélekre nyitott rezonancia, ami mindenképpen belülről fakad, ezt nem lehet máshonnan meríteni, vagy iskolapadból tanulni.

• Van hasonlóság az építészeti tervezés és a történetalkotás között? Hogyan hasznosítható a tanult szemléletmód a jelenlegi munkájában?

Az egyetemi éveknek sok hasznát veszem a könyvalkotás során. Egy könyvet megtervezni, precízen összeállítani, megszerkeszteni kicsit hasonló, mint egy sávos ütemtervet elkészíteni. A könyves úton éppúgy szükség van a logikus és sokrétű gondolkodásra, mint a mérnöki pályán: én az alkotómunkán, a történet és a rajzok elkészítésén túl magam illesztem össze a képeket a szöveggel, szeretem önállóan kiválasztani a papírt, a borító méretét, a terjedelmet, a betűtípust…

• Volt olyan épületrajz, ami emlékezetesen sok nekifutást igényelt, míg elkészült? Mennyi ideig tartott a Budapest titkai könyv egy átlagos illusztrációjának elkészítése? És mennyi idő volt a leghosszabbé?

A Budapest titkai könyvemben szereplő Vajdahunyad várának háromszor is újra nekifutottam, mert nehéz volt megtalálni, hogy honnan lesz leglátványosabb a rajz. Hiszen az épület minden oldala dúsan díszített, több különböző, látványos toronnyal. Több hétig dolgoztam ezen a képen, míg elégedett lettem vele. A Zeneakadémia homlokzatát is kétszer újrarajzoltam, mert az első kép nem adta vissza azt a leheletfinom szecessziós ízt, amit az épület képvisel. Szintén emlékezetesen sok munka volt a Brúnó Budapesten sorozatomban a Parlament hosszmetszete, vagy az Operaház nagytermének perspektívája. Egy-egy ilyen rajz napokat, néha heteket vesz igénybe.

• Mi a kedvenc budapesti helye, és miért pont ez?

Hosszan tudnám sorolni. Nagyon szeretem például a Szabadság hidat. Ez Budapest legrövidebb hídja, megéri átsétálni rajta, szép a látvány minden irányban. Ez a híd egy zseniális statikai bravúr, függőhídnak tűnik, de valójában egy álomszép Gerber-tartó: két önálló, konzolos tartó közé befüggesztett kéttámaszú elemmel.

Szeretem a szigeteket, a Hajógyárit leginkább, de a többit is. Szeretem Máriaremetét, a Gellért-hegyen a Filozófusok Kertjét, a Palotanegyedet, benne a Mikszáth teret, a Füvészkertet, de szeretem a belvárost is: az Astoria, Ferenciek tere vidékét. A Keleti pályaudvar is hozzám nőtt, a közelében lakom, minden nap elmegyek előtte.